Súlyos kérdés

2011 július 28. | Szerző: furian

Ma sikerült vitába bonyolódnom a
fogyással és a túlsúllyal kapcsolatosan, szóval itt az ideje, hogy megosszam a
világgal a meglátásaim, hátha segít valakinek „megvilágosodni”. Mindenek előtt
szeretném leszögezni, nem a levegőbe beszélek, súlyvesztés terén megéltem már egyet-mást
az elmúlt években. Produkáltam olyan fogyást, hogy hanyatt esett a környezetem
az eredménytől, de sajnos hízás terén is van mit felmutatnom. Jelenleg
túlsúlyos vagyok, de normális ütemben fogyok.

A testükkel rengetegen elégetlenek, ez
köztudott, ahogy az is, hogy az emberek igen nagy százaléka elhízott. Lehet a
dolgokat szépíteni, mondogatni magunknak, hogy nehéz a csontunk vagy
boldogabbak vagyunk kövéren, de az egész csak önbecsapás. Nagyon sokat pedig
egyszerűen nem is hajlandóak észrevenni a felesleges kilókat, mást látnak a
tükörben, mint ami a valóság. Tudom, miről beszélek, én is ilyen voltam. Tehát
aki egy kicsit is gyanítja, hogy súlyfelesleggel küzd, az elsőként
bizonyosodjon meg a dologról. Kérje meg férjét, párját, barátnőjét, gyermekét,
hogy fényképezze le szemből és oldalról, minim 4 méterről (természetesen állóképpen
gondolkodjunk, ne legyenek levágott lábak, fejek, a teljes alak látszódjon, de
töltse ki a képet, csillár, éjjeliszekrény, perzsaszőnyeg nem kell a fotóra). Az
exponálás pillanatában a kamera nagyjából fejmagasságban legyen, tehát a kép ne
alulról készüljön (kövérít) és ne felülről (karcsúsít). Akinek nincs segítsége,
az nézzen ki magának például egy polcot szemmagasságban és készítsen időzített
felvételeket magáról. Hatásos még a videofelvétel is, ha van rá mód. Ha valaki
retteg a kamerától, folyton kerüli a családi felvételeket, az intő jel, nagy
valószínűséggel tudat alatt már szégyelli magát. Szóval, amikor elkészültek a
képek (majd elfelejtettem, ne takarja sok ruha a testet, legjobb szoros
fehérneműben pózolni), értékeljük ki őket. Elképzelhető, hogy elsőre letaglózó
lesz a valóság megpillantása, de ha a képek úgy készültek, ahogy leírtam, akkor
sajnos azok nem csalnak, lehet hinni nekik.

A fogyásra rengeteg tudományos és
áltudományos módszert találtak már ki, de én nem foglalkozom egyikkel sem,
inkább megpróbálom használni az agyam és nem becsapni önmagam. Szóval a tv
előtt ülve, nassolva nem nagyon lehet fogyni. Aki azt állítja, hogy egész nem
eszik semmit, mégis hízik, az valószínűleg hazudik. Igen, magának is. Nem értek
az anatómiához és hasonlókhoz, de kötve hiszem, hogy a semmiből tud zsírszövet
képződni. Az elméletem éppen ezért pofon egyszerű. Többet kell elégetni, mint
amit beviszünk. Lehet azt játszani, hogy egész nap a gép előtt ülünk (egyéb
okokból nem szerencsés) és alig eszünk valamit vagy rengeteget mozgunk és
közben letaroljuk a hűtőt, a lényeg mindig az arányon van. Nyugodtan
zabálhatunk mindent, ha utána ledolgozzuk. A legegyszerűbb azért lecsökkenteni a
liszt illetve a cukorbevitelt és növelni a mozgással töltött időt. Persze tudom
én, hogy ezt azért mégsem olyan egyszerű, mert a krémes finom és elfogyasztása
örömet okoz, futni, úszni, sétálni pedig unalmas és fárasztó. Éppen ezért
érdemes először agyban eldönteni, hogy tényleg fogyni akarunk. Ez könnyűnek
hangzik, de borzasztóan nehéz. Érdemes találni valami inspiráló célt. Mondjuk,
nem akarunk magas cukorszintet, ami tönkre vágja sorba a szerveinket vagy magas
vérnyomást, ami szintén nem egy testbarát dolog. Magyarul nem akarunk a
lehetségesnél jóval korábban távozni a másvilágra. De az is jó motiváció lehet,
hogy újra tudjunk randizni – mert azt túlsúllyal borzasztó nehéz – és eséllyel
pályázhassunk a jobb darabokra, legyen szó akár lányokról vagy fiúkról.

Még valami a végére. Az első hét nagyon nehéz és
általában nem történik semmi. A második sem sokkal jobb, de amikor a mérleg
egyre kisebb összegeket mutat, az eszméletlenül fel tudja dobni az ember
hangulatát.

Beteljesületlen vágyak

2011 június 26. | Szerző: furian

A szexhiány általában komoly bajok forrása lehet, még a szakemberek szerint is érdemes megoldani ezt a problémát, de elég nehéz, legalábbis nekem annak tűnik. A nejemmel sose voltunk azok a minden pillanatban egymásnak esősek, de már a kezdetek kezdetén gyorsan összecsiszolódtunk, ebben a témában is hasonló a gondolkodásunk és amit szeretnénk, rendszerint megkapjuk a másiktól. Fiatal éveim során szereztem bőven tapasztalatot ahhoz, hogy tudjam, piszok szerencsés vagyok.

Az átlaghoz képest nem tudom, milyen ritkán szeretkezünk, ez azért van, mert nem tudom, milyen az átlag. Azt vettem észre, hogy ebben a kérdésben korra, nemre való tekintet nélkül, szeretnek lódítani az emberek vagy inkább szégyellik bevallani az igazat. A barátaimmal valahogy nem beszéljük ki a szexuális életünket, valahogy nincs rá igényünk. A témát csak egy haverral szoktam érinteni, ő egyszer azt mondta, hogy „én öt év után is minden nap megdöntöm a Mónit, de minimum kétnaponta”. Én maximum a sörösüveget döntöm meg minden nap, de az asszonyt biztosan nem. Nálunk a ciklus olyan heti, kétheti egy alkalomra állt be, évekig jól elvoltunk így, de aztán megszületett első gyermekünk. Kicsit frusztráló volt a tudat, hogy a mázas, véres, trutyis csöppség onnan bújt elő, ahol apa élvezkedni szokott. Hosszú idő volt a regenerálódás, anyának és apának egyaránt. Az új családtaggal egyben új akadályok érkeztek, amelyek erősen megritkították a kettesben töltött, intim pillanatokat. Persze a nejem mellei tisztességes méretben pompáztak, azonban minden nap láttam őket vagy tucatszor és ha valami képes megölni az ágyéktáji bizsergéssel egybekötött érdeklődést, az a folyamatossá vált látvány és a szoptatós melltartó. Ráadásul a dinnyék – teljesen természetesen – elvesztették érzékenységüket és átálltak tápszerautomata üzemmódba, a szexuális életünk szempontjából kizárólag látványelemként funkcionáltak a továbbiakban. Szóval a szülés után hónapokig nem kívántuk az intim együttléteket, de aztán kicsit élénkült a figyelmünk egymás iránt. Nehéz volt találni olyan pillanatokat, amikor anya nem volt fáradt, mindkettőnknek megvolt hozzá a hangulat és a picurka édesdeden szuszókált. Ilyen alkalom tulajdonképpen fényévente egyszer akadt. Persze pasiként azért vannak igényei az embernek és ha nem akar félrelépni, akkor marad a Spacey módszer. Aki nem tudja miről beszélek, az nézze meg az Amerikai szépség című film elejét. 

Gondoltam idővel majd minden jobb lesz, a gyerkőc növöget, nem kell majd minden pillanatban szemmel tartani, a nejem kipihentebb lesz és szépen visszaállunk a megszokott kerékvágásba, de nem. Elég problémázós, aggódós szülők vagyunk, így már az is feszélyezett minket, hogy a gyerek bármikor bejöhet, ha felébred, az ajtót pedig csak nem zárhatjuk be. Aztán, amikor már nem szopizott, szépen lassan bevezettük, hogy egyszer-egyszer a nagyszülőknél aludt. Elérkezett a Kánaán, csak az a baj, hogy az előző pár mondatommal éveket karoltam át. Kicsit esetlenül, időnként bénázva próbáltuk újra felvenni a fonalat, de az átlagosan havi egy alkalomnál többre nem telt, ráadásul még szinte vissza sem kaptam a cickókat, amikor megint megjelent a másodi csík a terhességi teszten. Hajtottunk rá, nem a véletlen műve volt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan összejön. Minden kezdődött újra. A történetben elérkeztem napjainkig. Anya még fáradtabb, időpontot még nehezebb találni. Sikerült tisztázni azt is, hogy kívánjuk egymást, csak valahogy mindig rossz az időzítés. Didkók ismét hatalmasok (a két gyermek közötti szünetben, amikor visszakaptam őket, azért eléggé leeresztettek) és megint előkerültek a szoptatós melltartók. Kedvesem szépem rászokott arra, hogy napközben, a legváratlanabb pillanatokban megkérdezi, hogy: sex? Aztán kezdtem magam rosszul érezni, hogy mindig nemet mondok. Elgondolkodtam, lehet, hogy én vagyok az, aki szabotálja a szexuális életünket? Persze nem, ez azonnal kiderült, amikor minden ilyen alkalommal rávágtam, hogy rendben.

Mostanság már alakul valami, igaz nemrégiben volt olyan pillanat, amikor az sem érdekelt, hogy durva bozótost találok a sivatagi lanka helyett odalent és esetleg meglep minket a gyerek. Ettől függetlenül ennyi együtt töltött év után nem könnyű vágyat ébreszteni a másikban, és a „szexeljünk?” kérdés, az rohadtul nem elég. A szekrényben legalább félt tucat durván szexis fehérnemű várja, hogy végre felvegye a kedvesem, vannak olyan darabok, amik még sosem voltak bevetésen. Csak fel kell húzni valamelyiket és apa azonnal beindul, ez így működik. Már többször említettem, de fáradtan, nyúzottan, lestrapáltan nehéz bármit is csinálni.  Ráadásul még nem láttam kőbe vésve, hogy kezdésnek csak a pasi nyúlhat a nőhöz, ha fordítva történik, akkor sem fog atomjaira hullni a világ. Régen mondták nekem a nagyok, hogy ha valamit akarsz, vedd el. Jelen esetben kiegészíteném, annyival, hogy fogd meg és vedd el.

A gyenge férfi

2011 június 22. | Szerző: furian

Túl vagyunk az első idei nyaraláson,
köszönhetően egy barátomnak, aki felajánlotta a nem használt házát a Mátrában.
Lecsaptunk a lehetőségre, kellett már valami változás mindenkinek a családban.
A hét hamar elröppent, s bár voltak fenntartásaim, egész jól éreztük magunkat.
Net persze csak korlátozottan volt, lassan vánszorogtak az adatok, de
szerencsére elvonási tünetek csak mérsékelten jelentkeztek nálam. Sokat
csavarogtunk, nagyobbik gyermekem talált magának barátnőt a szomszédba,
fenséges bográcsgulyást rittyentettünk, erdő, patak, vízesés, szóval minden
adott volt az idillhez. Éppen ezért nem is bosszankodtam, így pedig nehéz lenne
dühből írni. Az a baj, hogy abban a pillanatban, amikor felmegy bennem a pumpa,
a fejemben azonnal összeállnak a kegyetlen és ütős mondatok, de amikor
lehiggadok, valahogy elvesztik az élüket. Nehéz dühös posztot írni indulat
nélkül.

Na, de ne szaporítsam feleslegesen itt a
szót, nézzünk valami érdekesebbet. Egyik ismerősöm nemrégiben elhagyta a
feleségét és két gyermekét egy 21 éves, csinos csajért, aki viszonylag
könnyedén magába bolondította. Feltételezem, mindennapos történet, a pasi egy
oltári mocsok és akár pontot is tehetnénk a történet végére. Azonban talán
érdemes mégis kicsit körbetoporogni a témát. A srác, aki egyébként a 40-hez
közelít szerintem is gané, ezt szeretném leszögezni már az elején, de bizonyos
tekintetben megértem. A neje volt az első vagy maximum a második csaja az
életbe és közel 20 évet húztak le együtt. A lány felnézett rá mindenben,
megtett érte szinte mindent, igaz azért okosan befolyásolt az igényei szerint.
Itt most nem nercbundára kell gondolni, hanem például arra, hogy a srác
kategorikusan kijelentett, nem akar második gyereket, aztán másfél évvel később
mégis kerekedett a felesége pocakja. Szóval a lány általában szép lassan elérte,
amit akart. A gyerek viszont az évek alatt észrevétlenül besokallt. Az egy
dolog, hogy nem normális elvárásai vannak szinte minden téren, plusz
elkényeztetett, finoman szólva is paraszt, de a saját értékrendje szerint egy
szekérderék dolog nem úgy zajlott, ahogy elképzelte és nagyon sok minden zavarta.
A lépésbe biztosan belejátszott az is, hogy első gyermeke borzasztóan
öntörvényű, nehezen kezelhető, rengeteget nyűglődtek vele idáig a szülők.
Szóval a pontos okokat sajnos nem tudom, de a srác dobbantott. Elmondták neki
többen, hogy meg fogja bánni, a fiatal pipi dobni fogja, még az is lehet, hogy
könyörögni fog az egyébként csinos, okos és alázatos exének, hogy fogadja
vissza. Azt mondta, hogy ez mind elképzelhető, de most olyan boldog, mint még
sosem volt és nem tudja meddig tart ez az időszak, de igyekszik kiélvezni
minden percét. Önző? Maximálisan. A problémákat a háta mögött hagyva fejest
ugrott az élvezetekbe. Hányszor fordult meg nekem is a fejemben ugyanez és
gondolom nők és pasik millióinak szintén. A neje később megkérdezett, hogy
szerintem megtarthatta-e volna valahogy a srácot, de nemleges választ kellett
adnom. Szerintem annak ellenére, hogy sokan eljátszunk a „szabadság”
gondolatával, nagyobb bennünk a felelősségtudat. Legalábbis jelen pillanatban úgy
érzem, hogy nem tudnék a lányaimnak rosszat tenni, márpedig, ha apa lecseréli
anyut, az semmiképpen sem jó. Pedig lehetőségem lenne rá, ami engem lep meg a
legjobban, de erről majd később. A csalfa férjre visszatérve pedig egyértelmű,
hogy gyenge jellem, nem vagy csak véres verejték árán változtatható meg, de a
hosszú távú eredményesség akkor is kérdéses. Kár vele vesződni, nyitni kell az
új felé, tanácsoltam, de nem szabad elfelejteni, hogy a pasik zöme önző,
egyszerűen így vagyunk összerakva. Persze általában lehet, finomítani,
idomítani, de egyenlő tehervállalásra nem nagyon szabad számítani.

Elvesztettem, de reménykedem

2011 június 12. | Szerző: furian

Az alapvető probléma a nőkkel, hogy
a többség igazából nem tud magával mit kezdeni, de ezt most nem fogom
kifejteni, inkább arról írok, hogy jelen pillanatban mi a legnagyobb problémám
a családommal. Szóval 40 éves vagyok, a nejem kicsit fiatalabb, lányaim 4,
illetve fél évesek. Eddig akár átlagos família is lehetnénk, de
sajnos/szerencsére a munkahelyem itthon van, ez pedig sokszor nagyon jó, de
időnként átok. Értelem szerűen a három gráciát borzasztó sokat látom és néha talán
pont ezért mennek az idegeimre. Nálunk nem működnek a szokásos klisék, mint
például apa fürdeti a gyerekeket, bár tündéri nejem szeretné és gyakran
példálózik fiktív, illetve valós pasikkal, akik így tesznek. Azt azonban
elfelejti, hogy azok a férfiak egész nap melóhelyükön robotoltak és velem
ellentétben nem tudtak napközben dadus és bébiszitter üzemmódba kapcsolni,
amikor anyának elintéznivalója akad. Márpedig anyának, ha tehetné, mindig akadna
elintéznivalója. Szóval eltérünk az átlagtól, ez van, ezt kell szeretni.

Ma, egy megvilágosodott
pillanatomban sikerült megfogalmaznom magamban, hogy mi hiányzik igazán. Nem a szex (persze az is, erről majd legközelebb), hanem a kommunikáció. Nyolc éve
vagyunk együtt és mindig beszélgettünk, főleg a napi történésekről, de sokat
tervezgettünk is együtt. Azon kívül, hogy a csajom volt, mellette a barátom is,
akit részben az első, egészben a második gyermek születésével elvesztettem.
Amint napközben kurta mondatoknál bővebb beszélgetésbe elegyednénk, nagyobbik gyermekem
azonnal megtesz mindent – általában hangadással –, hogy az anyja figyelmét
magára vonja, de ha véletlenül nincs itthon vagy éppen elfoglalja magát, akkor
a mini zendít rá borzalmas frekvencián. Fektetés után anyának általában még
dolgoznia kell hulla fáradtan és nincs szívem kurtítani a pihenésre szánt
idejét. Gondolom idővel változni fog ez a helyzet, de most kicsit elkeserítő.

Szívatnak és nem élvezem!

2011 június 9. | Szerző: furian

Egész nap
nem volt netkapcsolatom, ez magában egy rohadt dolog a mai világban. Napközben
még oké, számtalan kétkezi munkával vagyok elmaradva, így van mit tenni, de
este már frusztráló. Délután felhívtam a jó képességű t-csoportot. Miután
elbukdácsoltam az undorító menüben a hibabejelentésig és vártam cirka 10 percet
már kaptam is egy kedves úriembert, aki persze semmiben sem tudott segíteni, de
felvette a hibát. Hurrá, erről egyébként hamarosan SMS is érkezett. Majd nem
sokkal később egy újabb, miszerint a net rendben. Ismét száguldozhattam az
infósztrádán, de nem sokáig, mert hamarosan megint beütött a gebasz. Most éppen
a 23. perce hallgatom, hogy „a munkatársunk jelentkezéséig szíves türelmüket
kérjük” és a borzalmas zenét. Gigamulti, csilliárdos nyereséggel és nem képes
felvenni annyi embert, hogy ne kelljen a birka ügyfélnek várnia reggel, délben
és este. 2011 és mint a szocializmusba azzal a különbséggel, hogy régen csak
csengette a telefonjukat az ember időtlen időkig, ma már fogadják a hívást és
az én számlámra zenélnek. És ne robbanjak fel. Pedig ma arról akartam írni,
hogy mi az alapvető probléma a nőkkel.

Csapjunk a lovak közé

2011 június 7. | Szerző: furian

Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy imádom a gyerekeimet és a feleségemet, bármit megtennék értük. A családom áll az első helyen, az ő boldogságuk mindennél fontosabb, de vannak pillanatok, amikor elhatalmasodik rajtam a düh, a keserűség vagy a bosszússág és kicsit más szemszögből látom a dolgokat. Arra gondoltam, hogy megpróbálom kimérgelődni magam írásban, közben talán egy-egy kérdést sikerül más szemszögből is megvilágítanom, ezzel segítve a hasonló helyzetben toporgó sorstárasaknak vagy az érintett feleknek. Minél jobban felbosszantanak, annál több bejegyzés fog születni. A rövid felvezetés végén ismét hangsúlyozom, hogy imádom a hozzámtartozóimat és ezt valószínűleg még nagyon sokszor fogom említeni.