Súlyos kérdés

2011 július 28. | Szerző: furian |

Ma sikerült vitába bonyolódnom a
fogyással és a túlsúllyal kapcsolatosan, szóval itt az ideje, hogy megosszam a
világgal a meglátásaim, hátha segít valakinek „megvilágosodni”. Mindenek előtt
szeretném leszögezni, nem a levegőbe beszélek, súlyvesztés terén megéltem már egyet-mást
az elmúlt években. Produkáltam olyan fogyást, hogy hanyatt esett a környezetem
az eredménytől, de sajnos hízás terén is van mit felmutatnom. Jelenleg
túlsúlyos vagyok, de normális ütemben fogyok.

A testükkel rengetegen elégetlenek, ez
köztudott, ahogy az is, hogy az emberek igen nagy százaléka elhízott. Lehet a
dolgokat szépíteni, mondogatni magunknak, hogy nehéz a csontunk vagy
boldogabbak vagyunk kövéren, de az egész csak önbecsapás. Nagyon sokat pedig
egyszerűen nem is hajlandóak észrevenni a felesleges kilókat, mást látnak a
tükörben, mint ami a valóság. Tudom, miről beszélek, én is ilyen voltam. Tehát
aki egy kicsit is gyanítja, hogy súlyfelesleggel küzd, az elsőként
bizonyosodjon meg a dologról. Kérje meg férjét, párját, barátnőjét, gyermekét,
hogy fényképezze le szemből és oldalról, minim 4 méterről (természetesen állóképpen
gondolkodjunk, ne legyenek levágott lábak, fejek, a teljes alak látszódjon, de
töltse ki a képet, csillár, éjjeliszekrény, perzsaszőnyeg nem kell a fotóra). Az
exponálás pillanatában a kamera nagyjából fejmagasságban legyen, tehát a kép ne
alulról készüljön (kövérít) és ne felülről (karcsúsít). Akinek nincs segítsége,
az nézzen ki magának például egy polcot szemmagasságban és készítsen időzített
felvételeket magáról. Hatásos még a videofelvétel is, ha van rá mód. Ha valaki
retteg a kamerától, folyton kerüli a családi felvételeket, az intő jel, nagy
valószínűséggel tudat alatt már szégyelli magát. Szóval, amikor elkészültek a
képek (majd elfelejtettem, ne takarja sok ruha a testet, legjobb szoros
fehérneműben pózolni), értékeljük ki őket. Elképzelhető, hogy elsőre letaglózó
lesz a valóság megpillantása, de ha a képek úgy készültek, ahogy leírtam, akkor
sajnos azok nem csalnak, lehet hinni nekik.

A fogyásra rengeteg tudományos és
áltudományos módszert találtak már ki, de én nem foglalkozom egyikkel sem,
inkább megpróbálom használni az agyam és nem becsapni önmagam. Szóval a tv
előtt ülve, nassolva nem nagyon lehet fogyni. Aki azt állítja, hogy egész nem
eszik semmit, mégis hízik, az valószínűleg hazudik. Igen, magának is. Nem értek
az anatómiához és hasonlókhoz, de kötve hiszem, hogy a semmiből tud zsírszövet
képződni. Az elméletem éppen ezért pofon egyszerű. Többet kell elégetni, mint
amit beviszünk. Lehet azt játszani, hogy egész nap a gép előtt ülünk (egyéb
okokból nem szerencsés) és alig eszünk valamit vagy rengeteget mozgunk és
közben letaroljuk a hűtőt, a lényeg mindig az arányon van. Nyugodtan
zabálhatunk mindent, ha utána ledolgozzuk. A legegyszerűbb azért lecsökkenteni a
liszt illetve a cukorbevitelt és növelni a mozgással töltött időt. Persze tudom
én, hogy ezt azért mégsem olyan egyszerű, mert a krémes finom és elfogyasztása
örömet okoz, futni, úszni, sétálni pedig unalmas és fárasztó. Éppen ezért
érdemes először agyban eldönteni, hogy tényleg fogyni akarunk. Ez könnyűnek
hangzik, de borzasztóan nehéz. Érdemes találni valami inspiráló célt. Mondjuk,
nem akarunk magas cukorszintet, ami tönkre vágja sorba a szerveinket vagy magas
vérnyomást, ami szintén nem egy testbarát dolog. Magyarul nem akarunk a
lehetségesnél jóval korábban távozni a másvilágra. De az is jó motiváció lehet,
hogy újra tudjunk randizni – mert azt túlsúllyal borzasztó nehéz – és eséllyel
pályázhassunk a jobb darabokra, legyen szó akár lányokról vagy fiúkról.

Még valami a végére. Az első hét nagyon nehéz és
általában nem történik semmi. A második sem sokkal jobb, de amikor a mérleg
egyre kisebb összegeket mutat, az eszméletlenül fel tudja dobni az ember
hangulatát.